Folyó év január 20-án, vasárnap a zsúfolásig megtelt arad-belvárosi római katolikus templomban 10.30 órakor kezdődött plébániai nagymisén tartotta ezüstmiséjét p. Bogdan Adamczyk, lengyelországi minorita szerzetes, aki több évig plébánosként szolgált Aradon, ahol a hívek manapság is a szeretett, magyarbarát Bogdan atyaként emlékeznek rá. A szertartás után kissé rendhagyó módon, de sikerült elbeszélgetnünk vele.
– Kedves Bogdan atya, hol, mikor születtél, gyermekkorodban milyen vallásos nevelést kaptál?
– 1965. július 13-án Limanowában, a Krakkótól 70 kilométerre, délre fekvő kisvárosban születtem. Vallásos családban nevelkedtem. Édesapám a Nowa Huta-i Kohászati Kombinátban dolgozott, míg édesanyám a háztartást vezette. Gyermekkori élményeim is erősen meghatározták felnőtt életemet. A szülői példából a keresztény erények gyakorlása, a vallási gyakorlatokhoz való hűség, a szerénység, a szorgalom, a munka szeretete meghatározóak voltak számomra. Olyan eseményről azonban, ami vallási áttörést, vagyis megtérést eredményezett volna, nem tudok beszámolni abból az időszakból. Isten akkor lépett be az életembe, amikor 17 évesen erősen megéreztem az Ő jelenlétét. Akkoriban éltem meg a megtérésemet, illetve a hitemet tudatosítottam magamban, és elkezdtem tudatos, vallásos keresztény életet élni. Amikor Isten felajánlotta nekem a keresztény élet lehetőségeit, annak minden gazdagságával, egyből döntés elé állított, a segítségét is felajánlva, és meghívott a nagy kalandra, melyet a szerzetesi élet jelent. Ezen az úton, a családomon kívül döntő szerepet töltött be a „Világosság és Élet Mozgalomban” való tagságom: az elmélkedések, az imádságok, a vallási élmények és a közösséghez tartozás tapasztalata. Annak ellenére, hogy a ciszterciták vezette plébánián és annak közösségében nőttem fel, nem azt az életformát választottam, hanem a számomra akkor még ismeretlen és rejtélyes ferences életet.
– Mikor és miért döntöttél a papi és szerzetesi szolgálat mellett?
– Még a ciszter plébánián egyszer minoritákkal találkoztam és ez a találkozás a gondolataimat és a jövőmet a ferences útra irányította. Az volt az ideálom, hogy radikális szerzetesi életet éljek, és ezt a minorita kolostor vastag falai között reméltem megtalálni. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy mit jelentenek a fogadalmak, de Istenbe vetett bizalommal és a szentek – különösen Szent Maximilián Kolbe – példamutatásával irányítást és segítséget kaptam. Bekövetkezett a boldog nap, amikor 1986 szeptemberében felvételemet kértem a minorita rendbe.
– Hol jártál szemináriumba, és mikor kerültél kapcsolatba a magyar tartománnyal?
– A középiskola befejezése után jelentkeztem a minorita rendbe Krakkóban, amelyet egyéves noviciátus követett. Annak letelte után 1987–1991 között Krakkóban végeztem el a teológiai képzést. 1991. július 15-én jöttem Magyarországra, ugyanis a rend magyarországi tartományfőnöke megkérte a lengyel provinciálisokat, hogy segítsenek újraéleszteni a magyarországi minorita rendet. Itt szeretettel fogadtak minket a magyar testvérek, akik már 1990-ben visszakapták rendházukat. Ők voltak, akik a kezdeti nehézségekben segítő karjukat nyújtották nekünk. Rövid nyelvkurzus után az egri szemináriumba kerültünk, ahol szembesültünk a nyelvi nehézségekkel és az intézmény követelményeivel. Itt még két éven keresztül folytattuk teológiai tanulmányainkat, egészen 1993 júniusáig.
– Mikor, hol szenteltek pappá, milyen elképzelésekkel kezdted a szolgálatot?
– A teológiai tanulmányok befejezése után, 1993. június 20-án Miskolcon szentelt pappá dr. Seregély István egri érsek. Primiciás képem mottója ehhez kapcsolódik, ez jellemzi életemet: vonulj ki földedről, rokonságod köréből és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked (Ter 12, 1.). Minden papi hivatásra igaz ez, de különösen érvényes a misszionáriusok életében, akik külföldön teljesítenek szolgálatot. Ennek a mottónak a jegyében szeretném földi életemet úgy rendezni, hogy Isten és a rendi elöljárók akarata szerint ott teljesítsek szolgálatot, ahol a legnagyobb szükség van rám.
– Hol kezdted el a magyarországi szolgálatot?
– A szentelés után Nyírbátorba, az első helyemre kerültem, amely a tapasztalatszerzésre és a nyelvi ismeretek bővítésére kitűnő alkalmat adott. Mindig nagy szeretettel gondolok a nyírbátori hívekre, akik nehéz pillanataimban szeretettel vettek körül. A következő állomásom Miskolc volt, ahol öt évet töltöttem el, és a lelkipásztori munka széles skálájával ismerkedtem meg. Előbb káplán voltam, majd plébánosnak neveztek ki abban a városban, ahol eddig a legtöbb ideig szolgáltam. Itt is nagy szeretettel vettek körül a hívek, és a gondoskodás palástját terítették rám. Különösen a Képviselőtestületnek és a Rózsafüzér Társulatnak tartozom hálával és köszönettel, akikkel szoros kapcsolatot sikerült kialakítanom. Innen 2000 augusztusában helyeztek át Egerbe, ahol a híres műemléktemplom plébánosa és házfőnöke is lettem.
– Hogyan emlékezel vissza az aradi szolgálatodra, a híveidre?
– 2001. október 22-én érkeztem Aradra, hogy az itteni minorita közösség vezetője legyek. Három hónap múlva, 2002 januárjában az arad-belvárosi plébániatemplom plébánosa is én lettem. A házfőnöki teendők alól a tartományi választó káptalan 2004. március 1-jétől felmentett. A plébániát még a következő év júniusáig vezettem, azután visszatértem az anyatartományba. Négy boldog évet töltöttem Aradon. Úgy érzem, hogy ezek az évek nemcsak nekem voltak fontosok, hanem az egyházközségnek is. Az akkori egyháztanáccsal sok mindent megvalósítottunk. Ezek közül csak hármat említenék meg. 2003-ban megünnepeltük a minoriták letelepedésének 300-ik és a templom építésének 100-ik évfordulóját. Ünnepélyes keretek között fogadtuk Páduai Szent Antal ereklyéit és megéltük a főpásztor kánoni vizitációját. Ezeknek az eseményeknek a lelki gyümölcsei sokáig erőt adtak a további küzdelemhez. Két embernek szeretném különösképpen megköszönni a támogatást és a segítségnyújtást: pater Bíró Antal ferences barátnak, aki évekig német és magyar miséken szolgált, és Konrád testvérnek, aki a papi és szerzetesi élet megélésének példáját nyújtotta nekem. Ők már mindketten az Úr színe előtt vannak.
– Miután innen elkerültél hol, milyen témakörben doktoráltál?
– Húsz éven keresztül Magyarországon szolgáltam. Ebben az időszakban, 2008–2010. között négy alkalommal konferenciák kerültek megrendezésre Isten szolgája P. Kelemen Didák és Adalberto Topoliński atya tiszteletére. A konferenciák célja többek között az volt, hogy megismertesse a XVIII. és a XX. századi két minorita szerzetesének az életét, századokon átívelően is meghatározó jelentőségű munkásságuk példamutató értékeit és hogy felfedezzük azt, amit aktuális üzenetként mondhatnak jelen korunkban a XXI. század emberének. A konferenciák nagy érdeklődést keltettek bennem, annak eredményeként elhatároztam, hogy tudományosan is szeretnék foglalkozni ezzel a témával. 2014-ben a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen szereztem PhD-t. A doktori disszertációt Isten szolgája, Kelemen Didák boldoggá avatásáról, „Isten Szolgája P. Kelemen Didák életének és tetteinek recepciója” címmel írtam. Legfontosabb, a külhoni magyarság szolgálata.
– Szolgáltál a felvidéki magyaroknál is. Náluk milyen élményeket szereztél?
– 2011-ben befejeztem a szolgálatomat Magyarországon és egészségi okok miatt visszamentem a Krakkói Tartományba. Ott műtéten estem át, aztán a betegszabadságot Rómában, a Generális Házban töltöttem. Nyelvet tanultam, mert a nyelvismeretre szükség volt, hiszen a doktorátushoz még egy nyelvvizsgát le kellett tennem. Így az olasz nyelvet választottam. Ezen kívül, a Generális Levéltárban anyagot gyűjtöttem a doktori disszertáció megírásához. Az egyéves római tartózkodás után eldöntöttem, hogy magyar szolgálatomat a felvidéki Imregen szeretném folytatni. Erre volt igény, mert a magyar ajkú imregi híveknek már egy ideje nem volt lehetőségük magyar miséken rendszeresen részt venni. Ottani szolgálatom alatt fejeztem be a doktorátust, amelyet 2010-ben a Pázmány Péter Keresztény Egyetemen kezdtem el. Ezenkívül Szlovákiában a magyar harmadrendi közösségekkel foglalkoztam. Szolgálatomnak harmadik fontos tényezője a szórványban élő magyarok között végzett lelkipásztori munka volt. A ferences lelkiséget és az aradi vértanúk kultuszát addig terjesztettem, amíg az imregi szlovák kolostorban a rendi vezetőség meg nem változott, ezért a továbbiakban az ilyen jellegű munka végzése akadályokba ütközött.
– Miért szűnt meg a Szent Erzsébet magyar tartomány, annak a hívei most hova tartoznak?
– 1989-ben a generális atya Tóth Alajost nevezte ki az Árpád-házi Szent Erzsébet nevét viselő magyar provincia főnökévé. A Rend 1990. június 30-án visszakapta miskolci rendházát. A Rend paphiánnyal küzdött, ezért a lengyel provinciáktól kért segítséget. Így kerültek Magyarországra lengyel kispapok, akik az egri szemináriumban folytatták tanulmányaikat. Sajnos, a kezdeti növekedés után a közösség létszáma szisztematikusan fogyott. A testvérek elhalálozása és a rendi közösségek elhagyása miatt létszámuk minimálisra csökkent, így 2018. október 28-i dekrétumával Marco TASCA, Rendünk generális minisztere eltörölte az Árpád-házi Szent Erzsébet Magyarországi és Erdélyi Rendtartományt. Közel hároméves átalakulási folyamat után a Generális elöljárók döntése alapján a Gdański Tartománnyal közös vezetés alá került a Magyar- és az Erdélyi Tartomány. A magyar közösség vezetésével Paweł atyát bízták meg.
– Lélekben hogyan készültél az ezüstmisédre, azt miért éppen Aradon tartottad?
– 25 év nem nagy idő a történelemben, annál többet jelent egy ember életében. A pap, bármennyire is magányos embernek látszik, nem ünnepelhet egyedül. Hívott és küldött ember ő, és hivatását másokért kapta. Hálát adok Istennek a 25 évért, amelyben megtapasztaltam az Ő jóságát, szeretetét. Elsősorban nem a sikerekért kell hálát adni, mert a papi élet legfőképpen szolgálat. Köszönettel tartozok Istennek a hűség kegyelméért, és a hitben való megmaradásomért. Köszönöm a Mindenhatónak, hogy megajándékozott a papi és a szerzetesi hivatás kegyelmével, és eddig megtartott hivatásomban. Köszönöm a sok örömet, amelyet a szenteléssel és a lelkipásztori élettel adott nekem. Jubileumi szentmisét nemcsak Aradon tartottam, hanem eljutottam a legtöbb helyre, ahol papi szolgálatot teljesítettem.
– Most hol szolgálsz, milyen jövőbeli terveid vannak?
– 2018. november 5-én érkeztem Miskolcra. Egyelőre itt szolgálok. A lelkipásztori munkában segítek, próbálom tehetségemet a tudományos munka területén is hasznosítani. Itt, azaz magyar földön élő testvéreknek akarok szolgálni, ott, ahol a Rendnek az érdeke azt a legjobban kívánja, amíg szükség van itt rám. Visszatérve Magyarországra, személyes terveim voltak, illetve a munkámmal kapcsolatos terveim, nemcsak a napokban közzétett könyvvel – Adalberto (Wojciech) Topolinski élete és műve levelek tükrében. Ezenkívül rendtörténettel foglalkozom, és elkezdtem annak a megírását. A kutatásaim során kialakított kapcsolatok és a magyarországi lengyelekhez fűződő kapcsolataim inkább a magyarországi szolgálatot helyezik kilátásba.
– Visszajönnél-e Aradon szolgálni?
– Amint mondtam, a rendi testvéreimnek jöttem segíteni nehéz helyzetükben. Természetesen mehetek Aradra is, ha a helyzet azt diktálja. Előbb azonban szeretném a gyenge egészségi állapotomat rendbe hozni, ezt pedig Magyarországon tudom a leghatékonyabban megtenni. Közel tíz éve több műtéten estem át, és annak hatását, sajnos a mai napig érzem, de minden Isten kezében van. Gondolataimat szeretném Bíró atya szavaival zárni, aki 2017-ben – halála előtt – pappá szentelésének 76. évfordulóját ünnepelte. Pappá szentelési miséjén a felszentelő Márton Áron püspök atya azt mondta: „Nem elég az oltárhoz jutni, ott is kell maradni!” Ezt a hűséget és a hitben való megmaradást kívánom magamnak és rendi testvéreimnek! – Úgy legyen! Fogadalmad teljesítéséhez adjon neked Isten további lelki erőt és egészséget! Köszönöm a beszélgetést!
– Én köszönöm a lehetőséget!