Mit és hogyan jelképez az adventi koszorú?

Az adventi koszorú végigkíséri a karácsonyi várakozás négy hetét, megteremti az esti ima bensőséges hangulatát a családban. A koszorú mint tárgy is szép. A karácsonyváró gyertyagyújtás a gyerekek meghatározó élményévé válhat, így jó, ha el tudjuk mesélni nekik, mit jelképez a koszorú. A KOSZORÚ – Az ókortól kezdve a győzelem, a dicsőség jelképe.

A kereszténységben Krisztusnak a halál felett aratott győzelmét fejezi ki, ezért gyakran ábrázolják a kereszt körül vagy szent vértanúk feje fölött, akik elnyerték az örök életet. A GYERTYÁK – A gyertya az egyik legrégebbi Jézus-jelkép. ,,Én vagyok a világ világossága” – mondta magáról Jézus, és mivel a gyertya évezredek óta használatos világító eszköz, érthető, hogy Jézus jeleként használták. Ráadásul miközben fényt ad, teljesen elég: ez Krisztus önfeláldozó életére emlékeztet. Míg a gyertyákat égetjük, múlik a várakozás ideje, végül elérkezik az a pillanat, amikor újra átélhetjük és megünnepelhetjük a Megváltó születését. A GYERTYÁK SZÍNE – A mai “valódi” (liturgikus) adventi koszorún három lila és egy rózsaszínű gyertya van. Az első és a második adventi vasárnapon (illetve már az azt megelőző szombat estén) lila gyertyát, a harmadik vasárnapon, az öröm vasárnapján rózsaszínű, a negyedik vasárnapon ismét lila gyertyát gyújtunk. Természetesen a színeknek is jelképes szerepük van: a lila a bűnbánat színe, a rózsaszín az örömé. A különböző színű gyertyák gyújtása kifejezi, hogy az első, a második s a negyedik hét inkább a lelki megtisztulás, a saját és az emberiség bűnei felett érzett megbánás jegyében telik, míg a harmadik héten előtérbe kerül a várakozás öröme. DÍSZÍTŐELEMEK, TOBOZOK, TERMÉNYEK, VIRÁGOK – A virágokból, termésekből vagy gyümölcsökből font koszorú mindig az évszakok körforgására, az élet teljességére emlékeztet. A koszorú alapanyagát adó örökzöld növény az örökkévalóságra utal. A keresztény jelképrendszerben ez is Jézusra vonatkozik: ő az Ura a világmindenségnek, az időnek, az égnek és a földnek. Kölnei Lívia

Megőrizni az egyszerűséget – Kálmán Peregrin a ferences létről

Írta: Szilvay Gergely

„A katolikusoknak jobban kellene vállalniuk véleményük ütköztetését az ellentétesen gondolkodókkal, csak ehhez a másik oldal készségére is szükség lenne.” Kálmán Peregrin ferences szerzetest, a pasaréti Páduai Szent Antal templom plébánosát, a mátraverebély-szentkúti kegyhely volt vezetőjét kérdeztük a tömött ferences templomok titkáról, az egyházi politizálásról és a szerzetesi élet mindennapjairól. Politizálhat-e az egyház?

Az egyház elsődleges feladata az evangelizáció, az Istennel való kapcsolat elérhetővé tétele az emberek számára. Ez a folyamat azonban mindig személyes és egyben személyközi, azaz társadalmi következményei vannak, ahogy Jézus is így imádkozott az Atyához: nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól (Jn 17,15). Azt hiszem, ha ezt tekintjük alapnak, akkor bizonyos pontokon – és elsősorban a magukat hívőknek mondók előtt – rá kell mutatnunk arra, hogy nem lehetünk közönyösek a társadalmi kérdések alakulásában, valamint bizony sokszor ellen kell állnunk egy-egy áramlatnak. Nyilván azért ez az ön első kérdése hozzám, mert önök is foglalkoztak azzal, hogy legutóbb az Index ilyen témában idézte egyik vasárnapi hirdetésünket. Akkor is ezt próbáltam hangsúlyozni, és ezt most is így gondolom, a katolikus ember nem vállalhat semmiféle közösséget olyan szervezettel, ami előmozdítja az élet ajándékának relativizálását, tehát támogatja az abortuszt és az eutanáziát, vagy népszerűsíti a Szentírás-ellenes család- és személyiségmodellt; még akkor sem, ha egyébként szimpatikusak számára a céljai, programja, képviselői.

Mivel indokolja ezt?

Az ilyen folyamatok elősegítése Isten elleni vétek egy hívő ember életében, a mérséklésük pedig erény, amit támogatni kell, ahogy erről a Hittani Kongregáció nyilatkozata is szól. Az lenne a becsületes, ha ezzel például a pártok, a média is számolnának, amikor kiszemelik programjaik célközönségét, és nem reklamálnának, amikor az egyház ezt odaállítja a hívek elébe. Mert egy katolikus embernél csak ennek ismerete után kezdődhet annak mérlegelése, ki és milyen politikai és gazdasági megoldásokat kínál a társadalom életére, támogatja vagy elutasítja az egyházi kezdeményezéseket, erkölcsös vagy szimpatikus-e az élet más területén. Ezek az utóbbiak azok, amiben aztán lehetnek árnyalatok, eltérések, dilemmák és mérlegelések, amiben nekünk, egyháziaknak nagyon óvatosan kell szólnunk vagy hallgatnunk. Az élet tiszteletének kérdése azonban el nem hallgatható és vízválasztó szempont a keresztény vélekedésben. Persze az is igaz, hogy a katolikusoknak jobban kellene vállalniuk a hit által vezérelt véleményük kulturált és közérthető ütköztetését a velünk ellentétesen gondolkodókkal, csak ehhez a másik oldal készségére is szükség lenne.

Tud erre példát mondani?

Az Index szerkesztősége például az egyébként többnyire korrekt híradás előtt pár nappal már megkeresett – mert előző vasárnap jutott el hozzájuk a hirdetés tartalma –, mondtam is nekik, ekkor és a megjelenés után is, jöjjenek el, hogy személyesen beszélhessünk erről, nézzék meg azt a közösséget, akihez szóltam, ne csak a templom előtt készítsenek hang- és képfelvételt, de az már nem volt érdekes. „Mi az a három dolog, amit Isten sem tud? Hogy hány női szerzetesrend van, hogy miben hisznek a jezsuiták, és hogy mennyi pénze van a ferenceseknek” – tartja egy vicc.

Mennyi pénze van a ferenceseknek?

Ha ez így van, akkor ebben én is hasonlítok a Jóistenre, mert nem tudom. Abban a szabadságban élhetek, hogy életemben még egyszer sem szorultam rá pénz átutalására, bankszámlám sincsen. Hál’ Istennek, mindig voltak olyan rendtársak és munkatársak körülöttem, akik ezt elvégezték helyettem, és nekem nem kellett ezzel törődnöm, ami egyébként frusztrálna is, mert antitalentum vagyok az ilyen kérdésekben. Ugyanakkor ez azt is jelzi, hogy egyfajta létbiztonságban élek, amit azzal igyekszek meghálálni, hogy bármi fizetést, ajándékot vagy honoráriumot kapok, azt beadom a vagyonközösségbe, és ha szükségem van cipőre vagy valamilyen rendkívüli kiadásra, akkor 43 évesen is az elöljárómtól kérek. A szegénységhez számomra az is hozzátartozik, hogy keményen dolgozzak, vagyis ezt a „gondtalanságot” Isten és ember szolgálatára, a lelkipásztori munkám jobb végzésére való felszabadításként éljem meg. Azt hiszem, a szobám is ilyen. Ahol dolgozom, könyvek, a munkámhoz szükséges eszközök vannak, néhány üveg bor, pálinka, szék, ha bejön egy-egy rendtárs beszélgetni, akkor legyen annak „kísérője”, a lakószobámban azonban az ágyon, a ruhásszekrényen és az íróasztalon kívül nincs más. Szóval próbálom életvitelemben megőrizni az egyszerűséget, ami nem jelenti azt, hogy ne szeretném a jót, a szépet. Elődeim pedig a pasaréti plébánia életét már az alapítástól fogva úgy alakították, hogy legyen érzékünk az egyszerű emberek kéréseire, ami az idejáró hívek jelentős részét is jellemzi.

Ez a ferences hivatás része?

Nekünk, ferenceseknek már rendalapítónktól, Assisi Szent Ferenctől kezdve a hivatásunk része volt a társadalom különböző rétegei között való kapcsolatteremtés, ezt próbálom elősegíteni azzal, hogy közösségileg és személyesen is figyelünk a különbözőképpen rászorulók ügyére. Azt hiszem, ez is a szegénység része. Ezt próbálom elősegíteni azzal, hogy közösségileg és személyesen is figyelünk ezekre a kérésekre. A kolostor falai vagy a hívek között így már menedékre talált a történelem folyamán üldözött zsidók tömege, a 2000-es évek elején rendtársaim ápoltak magukra maradott kommunista vezéregyéniségeket a környéken, a hívek jelenleg üldözött keresztények beilleszkedését segítik, de az Ady-kéziratok is itt vészelték át a világháborús időket.

Mind a Margit körúti, mind a pasaréti ferences templom tele van vasárnaponként. Mi az, amitől megtelik a templom?

Nyilván amiatt, hogy itt egy szerzetesközösség életébe, lelkiségébe ágyazódik be a plébániai élet. Ha például plébánosváltás van, nem kell mindent újraszervezni, mert a dolgok 95 százalékban ugyanúgy mennek tovább, vagyis van egyfajta folytonosság. Ezt Pasaréten elősegíti a ferences növendékek jelenléte, akik tanulmányaik mellett részt vesznek a plébánia életében, és ezzel formálják és ők maguk is formálódnak az egyházközségben. Számtalan olyan dolog van, amihez akár még lelkipásztorilag sem értek, de ők vagy a többi rendtárs igen. A ministránsok például éppen versenyt tartottak a héten, legóból építették meg a szentélyt a templomszentelés 85. évfordulója alkalmából. Nekem eszembe nem jutott volna ilyen jó ötlet, az egyik növendék rendtárs találta ki, aztán a szülők is megirigyelték, úgyhogy folytatásként nekik is meghirdettük a versenyt. Vagy ha egyik-másik hívőnek nem szimpatikus a plébános, a káplán, de közel áll hozzá a másik rendtárs, e barátság kapcsán mégiscsak idejár, nagyobb részt vállal az egyházközség életében, és ezek a kis apró dolgok összeadódnak. De nem feledhető el a természetfeletti dimenzió sem, az, hogy jó esetben egy szerzetesközösségen tapasztalható, hogy benne az egészen különböző karakterű emberek az evangéliumtól vezetve normális életet élnek, együtt imádkoznak, keresik azt, hogyan lehetnének a ferences lelkiséghez hűségesebbek, egymásra is van idejük, és ez nem életidegen az emberek körében, hanem éppen ez teszi a hívek számára igazán elérhetővé őket. Egyik rendtársam örökfogadalma előtt félig viccesen azt mondta egy idősebb ferencesnek: tudod, te voltál az én hivatásom ébresztője, mert azt mondtam, ha neked helyed van ebben a közösségben, akkor még én is beleférek. De az én hivatásom alakulásában is nagyon fontos volt az, hogy a kilencvenes évek esztergomi közösségében rossz szót egymásra nem igazán mondtak a rendtársak előttünk, diákok előtt.

Mitől marad élő ma egy plébánia, mire kell figyelnie a plébánosnak?

Ha profán hasonlattal akarok élni, akkor azt mondom, elő kell segíteni, hogy úgy működjék, mint egy jó kocsma: egyértelműen látni lehessen rajta, miért van, kiszámíthatóan legyen nyitva, és kialakuljon egy olyan kötelék, ami miatt érdemes oda tartoznia az embereknek. Vagyis, mi azért vagyunk, mert kizárólag Jézus Krisztus Istenét tekintjük az egyetlen Úrnak, és ennek van a bűneink közepette is életviteli következménye, egymást akarjuk segíteni Jézus követésében, valamint el akarunk jutni a feltámadásra, az örök életre. Nyitva legyen a templom, ahová bánatukban, örömükben a nap folyamán bármikor betérhetnek az emberek, és így ide kapcsolja őket a hit személyes tapasztalata, élménye, valamint elérhessék, amiért ide jönnek: a szentségi, a közösségi életet, azt a lelkipásztort, akinek szolgálatát igénylik, tapasztalják apró kis ügyeiknek a figyelemmel kísérését, azaz kiszámíthatóan „kedves” legyen az élet. Emellett fontos annak előmozdítása, hogy a meglévő természetes különbözőségeket és ellentéteket múlják felül a természetfeletti kötelékek, ami különösképpen is igaz arra, hogy ne zárkózzunk be, hanem éljen bennünk a készség a hit továbbadására, a keresők otthonra találásának segítésére.

Évfordulót ünnepel a pasaréti közösség: 85 éve szentelték fel a templomot. Mi minden változott a kezdetek óta?

Ahogy a korábbi beszámolókat, híradásokat és fotókat nézem, a csapásirány ugyanaz: a gyermekkort meghatározó vallásosság és az ehhez szükséges különböző alkalmak elősegítése, a szentségi élet aktivitása – az átlaghoz képest nagy a gyónók és áldozók aránya –, a családok hit- és baráti kapcsolatainak előmozdítása, a korábban már említett karitatív kreativitás, a szent zene, valamint a liturgia elsődlegessége. Ugyancsak fontos értéke ennek a plébániának, hogy 50–50 százalékos a nők és férfiak jelenléte, szentségekhez való járulása, ami valószínűleg a családok és a családokban megélt vallásosság stabilitását jelzi. Ez mind kezdettől fogva jellemezte ezt a közösséget, és ma is erénye. Az újdonság ebben az, hogy a plébánia környezetében kicserélődik a lakosság. A már több generációra visszanyúlóan ateista, de jómódú, illetve külföldi emberek közegében történik mindez. Hogy hozzájuk utat találunk-e, miként adjuk tovább nekik az itt eddig megtapasztalt hitéleti gazdagságot, meglátásom szerint ma ez a plébániánk igazi kérdése.

Kihívás, jó vagy rossz fejlemény-e, hogy az olyan helyeken, mint a főváros, egyre kevésbé területi alapon járnak a hívek templomba, közösségbe, hanem választanak maguknak egy szimpatikus helyet, s így a közösség tagjai szétszórtan élnek egy nagy területen, átfedésben más plébániákkal?

Ez a társadalom mobilizálódásának természetes következménye, amivel lehet jól és rosszul élni, mint lehetőséggel. Ha például van egy bizonyos fokú, jó értelemben vett versenyhelyzet a plébániák között, az megtermékenyíthető lehet saját életük, identitásuk tisztázása és aktivitása tekintetében. Sok pasaréti például, már nem ide járva, elviszi azt, amit itt látott, az új közösségébe. A ferences templomok pedig egyébként mindig gyűjtőhelyek voltak, sosem területi alapon szerveződtek az emberek köréje. Sokszor azok, akik ilyen-olyan okokból úgy érezték, máshol nem nyernek befogadást, hozzánk kötődtek, de biztosan vannak többek, akik talán miattunk keresnek helyet más egyházközségben.

Miben más ferences szerzetesnek lenni előző szolgálati helyén, Mátraverebély-Szentkúton, illetve Pasaréten?

Ott először meg kellett nyerni az emberek bizalmát, a felújítás előkészítésének kísérőjeként pedig meg kellett újítani vagy kiépíteni egy új, a külföldi kegyhelyekről adoptált zarándokfogadást egy négy-öt fős, testvéries közösséggel. Pasaréten idekerültemkor sokak már ismertek, hiszen korábban itt voltam növendék és káplán, tagja vagyok egy tizenhét fős, ugyancsak jó közösségnek, és elődeimnek köszönhetően jól kialakult struktúrák vannak. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy Szentkútra azt vihettem, amit Pasaréten vagy külföldi nagy zarándokhelyeken tanultam, Pasarétre pedig, amit Szentkúton felismertem. Persze, ezt nem szolgai módon másolva, hanem az adott közösség figyelembevételével. Így talán a környezetem és én is gazdagodhatom ebben a kölcsönösségben.

Hogyan viseli, kezeli egy szerzetes az áthelyezést?

Mindenki másként, akár még életszakaszonként is. Amikor a pasaréti káplánságból Esztergomba kerültem a kollégiumba, nem tudtam elszakadni ettől a helytől. Ez jó iskola volt arra, hogy amikor már 80 százalékban biztos volt a Szentkútról való elkerülésem, nagyon tudatosan igyekeztem átadni, amit csak lehet, a híveket is előkészíteni arra, hogy új embereket kell befogadniuk, engem pedig elengedniük egy más területre. Ugyanakkor örömmel jöttem Pasarétre, mert szerettem és szeretem az itteni közeget, embereket, rendtársakat; lehet, hogy máshová kicsit nehezebb lett volna mennem. Nagyon szerettem Szentkúton lenni és a hívekkel való kapcsolatom is fontos volt számomra, de azt is érzem, ha lélekben vagy érzelmileg ott maradtam volna Szentkúton, akkor nem lennék kellőképp’ szabad az itteni emberekre, Istenre. A szentkútiaknak azt mondtam az elhelyezéskor, bármi van, kereshetnek – és sokszor keresnek is –, de szabadon kell hagynunk egymást az új helyzetekre.

Van-e ön szerint paphiány, vagy csak logisztikai problémák vannak?

Erre nehéz így válaszolni. Ha ugyanis a plébániák hagyományos rendszerét nézzük, akkor súlyos paphiány van, ha pedig azt, hogy az egyházi, a papi identitás vagy éppen a társadalom átalakulásának milyen idejében vagyunk, akkor még az is csoda, hogy olyan és annyi pap van, amennyi. Inkább az a kérdés, hogy a papságban, szerzetességben megvan-e a készség, a lelkesedés, hogy szép életet éljen, és legalább olyan közel legyen a Jóistenhez, mint az emberekhez. Donát atya, aki itt, Pasaréten káplán, azt mesélte, kisgyerekkorba visszavezethető papi hivatásának az volt a forrása, hogy Bélapátfalván egy alkalommal korábban érkezett a plébániára, mint ahogy a plébánosával való találkozó meg volt beszélve, és amikor elkezdte keresni az atyát, hogy merre lehet, azt látta, az üres templomban a szentségház előtt térdel.

Ön különösen szívén viseli a gyónás szentségét. Miért?

Azért, mert hétéves korom óta rendszeres gyónó lehetek, nagyon jó gyóntatóim voltak, és azt láttam, az idősebb rendtársak nagyon sokat gyóntattak a korábbi években. A pesti rendházban – még a rendszerváltás előtt – Kund atya egy ablaktalan szobában lakott. Mindezt azért vállalta, hogy gyóntató lehessen, és tényleg, napi öt-hat órákat ült a gyóntatószékben. Vagy amikor a lebénult Gáza atyát diákként megkérdeztem, miért küzd azért, hogy újra beszélhessen, hosszan és nehezen formálva a szavakat, ennyit mondott: hogy gyón-tat-has-sak. Bennünket, ferenceseket a bűnbánók rendjének is hívnak, így lelkipásztori szolgálatunk központi eleme a gyóntatás, ennek készséges gyakorlása által is éljük a ferencesek lelkiséget.

S hogy állnak a hívek a gyónással?

Templomainkban elég sok a gyónó, távolról is jönnek. 2018 nagyhetében például reggel héttől késő estig sokszor hárman-négyen folyamatosan gyóntattunk. Azon a héten, ahogy összeszámoltam, 48 órát voltam a gyóntatószékben. A hívek számára időt és alkalmat kell adni – ha az életrendjük úgy kívánja, akár késő estit –, hogy gyónhassanak, nem csak személyes beszélgetésben, hanem a templom közegében, a gyóntatószékben is. Aztán segíteni kell őket a helyes bűnbánatra, hogy azt a szeretet motiválja, és ne egy rossz értelemben vett félelem. Ugyanígy, hogy lelkiismeretvizsgálatuk központjában ne egy úgynevezett polgári erkölcs vagy egy önkép álljon, hanem Jézus Krisztus evangéliuma, és hogy ne érezzék luxusnak a havi gyónást. A szentek tapasztalata szerint a gyakori, akár havi, őszinte gyónás nem engedi, hogy túl szoros kötelék alakuljon ki a bűneinkkel, mert a feloldozás szétvágja ezeket, még akkor is, ha utána újraszövődnek. Illetve tapasztalom, a hívek mennyire megélik, milyen nagy ajándék az, hogy a leggyarlóbb pap is kimondhatja azt, amit a legszuperebb pszichológus sem tehet meg, mert nincs rá Istentől hatalma: Feloldozlak, bűneid megbocsáttattak, menj békével. Ezt kívülről sokak hiszékenységnek gondolják, de aki egyszer egy igazán mély bűnbánat vagy felismerés után hallotta és tapasztalta ezeket a szavakat, annak ez maga az ÉLET.

Az eucharisztikus kongresszus monstranciája az alkotó szemével Interjú Lenzsér-Mezei Katával

A NEK Általános Titkársága pályázatot hirdetett az eucharisztikus kongresszus reprezentatív monstranciájának művészi tervezésére és kivitelezésére. A pályázatot a zsűri egyhangú döntésével Lenzsér-Mezei Kata építész, ötvösművész koncepciója nyerte, melyet a 2019-es Forráspont ifjúsági napon mutattak be. Lenzsér-Mezei Katával Kaszab Luca Dorottya beszélgetett. Az interjút szerkesztve közöljük.

– Építésznek tanultál, és csak később, az építészeti tanulmányok után indultál az ötvösség felé. Régi álom volt, vagy egy hirtelen döntés, hogy ebben te is jó lennél?

– Nem pillanatnyi döntés volt. Az építészszakmára is úgy találtam rá, hogy sok minden érdekelt. Érettségizőként nem tudtam megfogalmazni, hogy pontosan mit is szeretnék, de ez elég nyitott pálya ahhoz, hogy sok minden beleférjen. Az egyetemi évek alatt ösztöndíjjal Firenzébe kerültem egy fél évre, és ott kezdett el megfogalmazódni, hogy az építészet mellé egy kétkezi szakmát is kellene keresni. Elvégeztem az egyetemet, elkezdtem dolgozni, közben jártam rajzolni, festeni, és kérdezgettem a mestereket, hogy merre keresgélhetek még. Így találtam rá az ötvösségre. Itthon kezdtem el tanulni a szakmát, itthon szereztem OKJ-s képesítést, de közben elvégeztem egy milánói divattervező iskolában egy ékszertervező-képzést is.

– Ez a szakma, külső szemlélőként, egyszerre tűnik művészetnek, matematikának és építészetnek.

– Ez jó meglátás.

– Így látod te is? Kell a tervezés, de mégiscsak művészetről van szó.

– Abszolút, de ezek egyszerre működnek. Egy művészeti alkotást is megelőz egy tervezési folyamat, és a tervezésnek sem úgy ugrik neki az ember, hogy „akkor most lerajzolom a megoldást”, hanem keresgél. Inspirációkat keres, geometriát, formákat, színeket… Bármit csinálunk, az agyunk folyamatosan szűri, jegyzi az infókat, és elraktározza a tudatalattiban. Mikor leülök tervezni, ezek az élmények a kezemben vannak. Segítenek formálni, megfogalmazni a gondolataimat, érzelmeimet.

– Te készítetted Becket Szent Tamás csontereklyetartóját, illetve a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra a reprezentatív monstranciát. Így már te is részese lettél az Egyház életének. A kereszténységet a gyerekkorodból hozod?

– Keresztény családban nőttem fel, a nagyszüleim vittek először templomba, aztán a rendszerváltás után bekapcsolódott az egész család. A legtöbb dologgal megismerkedtem már gyerekkoromban, úgyhogy nem idegen terepen mozogtam, mikor nekiláttam ezeknek a munkáknak. (…)

– A kongresszus során rengetegen fogják látni a munkádat… Amikor készült a monstrancia, mennyire volt tudatos benned, hogy lehet, hogy valaki először találkozik az Eucharisztiával, és első látásra meg kell értenie, miről van szó?

– Nagyon sok szimbólumot használ a kereszténység, rengeteg motívumot. Ez is fontos volt, és az az üzenet, amit a kereszt már önmagában is közvetít mint szimbólum: a Teremtő (Isten) és az emberek közötti, illetve az emberek egymás közötti kapcsolatát. Nekem nagyon fontos volt, hogy ez a monstrancia közvetítse a tiszta isteni szeretetet, illetve az egymás közötti kapcsolatot. (…)

– Egy zeneszerző vagy festő esetében mi, laikusok többet tudunk a munkafolyamatról, hiszen rengeteg filmben bemutatják őket. Talán a nagyközönség számára kicsit misztikusabb az ötvösszakma. Elnézve a monstrancia készítéséről készült képeket, nagyon izgalmasnak tűnik.

– A kisebb ötvös tárgyaknak, ékszereknek elég egy műhely. Eddig a legtöbb munkámat itt készítettem, egyedül. Ez már egy más léptékű munka volt, ide több műhelyt is be kellett vonni, ezért volt olyan összetett, és valamilyen szinten számomra is újdonság. Építészként folyamatosan több műhellyel és mérnökkel dolgozunk együtt, de erre most az ötvös szakmában is szükség volt. A monstrancia külső, tartó részének elkészítéséhez egy lakatost kellett keresni, mert egy ekkora rozsdamentes acél tárgyat ők tudnak összerakni. Mivel ez a legnagyobb része, ezzel kezdtem. Mindig a nagytól a kicsi felé haladunk, hogy pontos legyen. Az ezüst monstranciában is van egy acélbetét, ami igazából nehezék, hogy ne tudjon elbillenni, ezt is nekik kellett előkészíteniük. Mikor elkészült, elhoztam, és ekkor kezdtünk hozzá az ezüst monstranciához. Ezt részben itt csináltam a budapesti műhelyemben, részben egy zalacsányi ezüstműves műhelyben. Elég sokat ingáztam Budapest és Zalacsány között néhány hónapig. Budapesten vannak még további műhelyek, akikre szükség volt, mint a galvanizáló, ahol ezüstöztetni, aranyoztatni lehet; a gravírozó és az üvegműves is. Az üvegglória és egyéb üveg kiegészítő elemek az én terveim alapján készültek, de üvegműves műhelyekben, hiszen ez egy külön szakma. Én nem is értek az üveghez. De az üvegműves is csak akkor tudott dolgozni, mikor mi már készen voltunk az ezüst- és acélvázzal: ekkor tudta becsiszolni az egyes darabokat. Aztán az üvegtartó profilok pontos elhelyezése, rögzítése miatt vissza kellett térni a lakatosműhelybe. Nagyon intenzív fél év volt. (…) A koncepció az, ami számomra nagyon fontos volt: az, hogy amikor össze van téve a monstrancia, egy egységet alkosson. Ezt a használt motívumok, szerkesztés, vonalvezetés segíti – és a forrás. A talapzatból fakad, és felfelé, a szentség felé mutat, vezeti a szemet, de ahol a szentségtartó van, ott kinyílik, körbeöleli. Fontos volt számomra, hogy ez megmaradjon. És meg is maradt…

A legfőbb vajda Krisztus –Tizenhetedszer rendeztek országos cigánypasztorációs konferenciát Egerben

Az Egri Érseki Papnevelő Intézet és a Szent János Lelkigyakorlatos Ház adott otthont az október 4–5-én megrendezett konferenciának, melyre közel százötven, a szolgálatban elkötelezett cigány és nem cigány ember érkezett. Ők azok, akik munkatársként részt vesznek tanodák, műhelyek, kulturális csoportok, plébániák, önsegítő programok keretében a cigánypasztorációban. A kétnapos konferencia résztvevői a szentmisék, előadások mellett műhelyfoglalkozásokon is részt vehettek, melyeken megismerhették az Egyház legfrissebb pasztorális törekvéseit, megoszthatták egymással tapasztalataikat, hogy hazatérve egyre jobban végezhessék munkájukat. Az eseményt a közelgő Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus előkészületének jegyében tartották, ezért témája az Eucharisztia közösségteremtő ereje volt. Ehhez kapcsolódott többek közt Székely János szombathelyi megyéspüspöknek, az MKPK Caritas in Veritate Bizottsága elnökének előadása is. A konferencia előtt, annak sikeréért – a Szentlélek segítségét kérve –, Ternyák Csaba egri érsek mutatott be szentmisét a szeminárium kápolnájában. Kiemelte, hogy nemtől, kortól, bőrszíntől függetlenül mindannyian Jézushoz tartozunk. Mint mondta, sok cigány ember életében hagyott nyomot őseinek több évszázadra visszamenő megalázottsága. Példaként az érsek saját tapasztalatát említette, amikor egy patikában egy cigány asszony méltatlankodott a patikus hangnemén, pedig az egyáltalán nem volt bántó. Mint Ternyák érsek mondta, minden bizonnyal a már szinte a génjeibe épült, évszázadokra visszavezethető elnyomás, a megtapasztalt másodrendűség okozhatta, hogy a viszonylag normális szóra is úgy reagált az asszony, mintha megtámadták volna. Az, hogy mi Jézus Krisztushoz tartozónak valljuk magunkat – folytatta a főpásztor –, mindannyiunkat felszabadít kisebbrendűségi érzéseink alól, igazi emberséget, identitást ad számunkra, hiszen az ő jegyeit hordjuk, mely erőt nyújt mindenki számára. Méltóságunkat tőle kapjuk, mindannyian hozzátartozunk – egymás testvérei vagyunk. Arról már a szentmisét követő sajtótájékoztatón beszélt Ternyák Csaba, hogy Magyarországon sorsdöntő kérdés a szegény, hátrányos helyzetben élő cigány lakosság helyzetének megoldása. Ebben komoly segítséget nyújthatnak a főegyházmegye területén lévő katolikus tanintézmények, ahova sok rászoruló, cigány származású fiatal is jár. Az érsek szólt arról is, hogy a cigányság alapvetően kötődik a katolikus hithez, az Egyházhoz. A családokba érkező gyerekek megkeresztelése fontos az egész közösség számára, a keresztelőre való felkészítés pedig tudatosítja az értékválasztást mindenkiben. Ternyák Csaba azonban kiemelte azt is, hogy nem elég a családokban a keresztelés, evangelizációra is szükség van. Székely János püspök beszélt a Boldog Ceferino Intézet munkájáról, majd a demográfiai mutatókról szólva kiemelte, mennyire fontos a romák integrációja, mely a velük való kiegyensúlyozott együttélést segíti. Az Egyháznak, a templomnak ebben komoly szerepe van – tette hozzá Székely püspök. – A templomban ministráló, felolvasó fiatalokat a szívükön keresztül lehet megnyerni, hogy ne érezzék magukat kirekesztettnek, sőt megtapasztalhassák, hogy a közösség tagjai, akikre mások számítanak. Dúl Géza, az MKPK cigánypasztorációs referense a sajtótájékoztatón egy egészséges társadalom felépítésnek reményéről szólt. Hangsúlyozta, hidakat kell építeni. A pasztoráció szeretettel gyógyítja a sebeket, megtanítja a másikban tisztelni Isten képmását. Mindez a hidak pillére lehet. Egy egészséges társadalomban el- és befogadják egymást az emberek, harmonikusan élhetnek együtt tanult és kevésbé képzett emberek, elfogadják a másik kultúráját is. Csemer Csaba, egy cigány származású ember, a sajtótájékoztatón saját hitének megtalálásáról beszélt, mely huszonéves fia halálához kapcsolódott. Felidézte, hogy fia egy nap elment dolgozni, lezuhant egy építkezésen, és szörnyethalt. Cigány szokások szerint virrasztottak, ő pedig perlekedett az Istennel, hogy miért vette el tőlük a fiút. Egyszer csak szólt a telefon, mert a tragédiáról az ismerős püspök is értesült. Csemer Csaba vele is vitába szállt, mondván: „Milyen Istened van neked?” A püspök válasza azonban szíven ütötte, megkönnyítette a tragédia feldolgozását: „Nem tudjuk, hogy mit miért tesz velünk az Isten, de ha az evangélium szerint élünk, mindenre választ kapunk, és egykor majd találkozhatsz a fiaddal is.” Csemer Csaba hozzátette, azóta eszerint próbál élni. A konferencia résztvevőit Dúl Géza köszöntötte. Elmondta, a kétnapos találkozó központi témája a közösség. Ehhez nélkülözhetetlen a megtérés, hiszen az a közösség helyreállítása – Istennel, de embertársainkkal is. Kiemelte, hogy a cigánypasztorációban különösen fontos a cigányság hagyományainak megismerése, közösségük felépítése. Székely János püspök az Eucharisztia és a közösség címmel tartott előadásában az Eucharisztiáról mint a Jézus Krisztustól kapott legnagyobb ajándékról beszélt. „Ez a katolikus hit legnagyobb kincse, csúcs és forrás, amelyben Jézus önmagát adva átölel minket. Közösségbe, communióba kerülünk vele. Áldozáskor másokkal együtt egy testet eszünk, ezáltal testvérekké válunk.” Székely János arról is beszélt, hogy Jézus korában milyen nagy volt az ellentét zsidó és nem zsidó között. Hozzátette, hasonló ma a cigány–nem cigány szembenállás. A templomban azonban mindenki testvérré válik, ott leomlanak a falak, gyógyul a társadalom, ezért is fontos a cigánypasztoráció. Székely püspök megemlítette, hogy a 2020-as eucharisztikus kongresszus egyik szentmiséjén Egyházunk azokat a kincseket, értékeket mutatja majd fel a világnak, melyeket a cigányok képviselnek benne. Koós Ede plébános, az egri szeminárium teológiatanára arról beszélt, hogy az emberek csoportosulása miként válhat közösséggé. Mint mondta, sokszor még egy családon belül is figyelmeztetni kell a másikat, hogy mennyi közös van bennük. Sokszor ott is szólni kell, hogy közös az anyánk, az apánk, a múltunk… Ugyanígy van ez egy plébániával, az Egyházzal, de a nemzetünkkel is. Ha a közöset megtaláljuk egymásban, jobban észrevesszük a másikat is, hiszen „közülünk való”. Ezt erősíti a templom is, ahol nem embercsoportként állunk sorba szentáldozáskor – cigányok és nem cigányok, hanem a plébániai közösség tagjaiként. Balogh Győző cigány származású, Rakacán szolgáló görögkatolikus lelkész A cigány közösség sajátosságai az evangelizációban címmel tartott előadásában kiemelte, hogy számukra a család a legerősebb megtartó erő, melyet a pasztorációban is figyelembe kell venni. Emlékeztetett arra is, hogy a cigány embert legtöbbször nem a racionalitás, hanem a szíve vezérli, valamint arra, hogy a hagyományok, a szokások rendkívül erősek a cigányság körében. Példaként említette, hogy talán még a nomád életforma nyomait hordozzák azok az emberek, gyerekek, akik nem tudnak hosszú időn át egy helyben ülni akár a templomban, akár az iskolapadban. A cigánypasztorációban ezeket a tényeket épp úgy figyelembe kell venni, mint a babonákban való hitet, hiszen sokan gondolják, hogy létezik átok vagy léteznek ártó szellemek. Ezek ellen például a keresztségben kapott őrangyal hangsúlyozásával lehet küzdeni. Mint azt a lelkipásztor mondta, egy ideje hivatalosan nincsenek vajdák, ám alá lehet húzni a kereszténység fontosságát azzal, hogy Jézus Krisztus a legfőbb vajda. Oroszné Obbágy Rita előadása előtt, aki a görögkatolikus kispapoknak bevezetett cigánypasztorációs gyakorlati képzésről számolt be, két fiatal – Cellár Adrienn és Lakatos Krisztián, a Jezsuita Roma Szakkollégium két hallgatója – arról beszélt, hogy a mélyszegénységben, a társadalom nem cigány tagjainak elzárkózó magatartása mennyi sebet ejtett rajtuk, s a szakkollégiumban mennyire megváltozott az életük, miként tudnak ma már felsőoktatási intézményben tanulni, nyitottan és büszkén bárkivel szóba állni. A konferencia előadásai után, a műhelymunka során a résztvevők megismerhettek közösségépítő módszereket, hallhattak az utcai evangelizációról, a plébániai közösségformálás lehetőségeiről, a civilek szerepéről és a közép- és felsőoktatásban tanuló roma és hátrányos helyzetű fiatalok mentorálásáról is.

Tizenhetedszer rendeztek országos cigánypasztorációs konferenciát Egerben

Az Egri Érseki Papnevelő Intézet és a Szent János Lelkigyakorlatos Ház adott otthont az október 4–5-én megrendezett konferenciának, melyre közel százötven, a szolgálatban elkötelezett cigány és nem cigány ember érkezett. Ők azok, akik munkatársként részt vesznek tanodák, műhelyek, kulturális csoportok, plébániák, önsegítő programok keretében a cigánypasztorációban. A kétnapos konferencia résztvevői a szentmisék, előadások mellett műhelyfoglalkozásokon is részt vehettek, melyeken megismerhették az Egyház legfrissebb pasztorális törekvéseit, megoszthatták egymással tapasztalataikat, hogy hazatérve egyre jobban végezhessék munkájukat.

Az eseményt a közelgő Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus előkészületének jegyében tartották, ezért témája az Eucharisztia közösségteremtő ereje volt. Ehhez kapcsolódott többek közt Székely János szombathelyi megyéspüspöknek, az MKPK Caritas in Veritate Bizottsága elnökének előadása is. A konferencia előtt, annak sikeréért – a Szentlélek segítségét kérve –, Ternyák Csaba egri érsek mutatott be szentmisét a szeminárium kápolnájában. Kiemelte, hogy nemtől, kortól, bőrszíntől függetlenül mindannyian Jézushoz tartozunk. Mint mondta, sok cigány ember életében hagyott nyomot őseinek több évszázadra visszamenő megalázottsága. Példaként az érsek saját tapasztalatát említette, amikor egy patikában egy cigány asszony méltatlankodott a patikus hangnemén, pedig az egyáltalán nem volt bántó. Mint Ternyák érsek mondta, minden bizonnyal a már szinte a génjeibe épült, évszázadokra visszavezethető elnyomás, a megtapasztalt másodrendűség okozhatta, hogy a viszonylag normális szóra is úgy reagált az asszony, mintha megtámadták volna. Az, hogy mi Jézus Krisztushoz tartozónak valljuk magunkat – folytatta a főpásztor –, mindannyiunkat felszabadít kisebbrendűségi érzéseink alól, igazi emberséget, identitást ad számunkra, hiszen az ő jegyeit hordjuk, mely erőt nyújt mindenki számára. Méltóságunkat tőle kapjuk, mindannyian hozzátartozunk – egymás testvérei vagyunk. Arról már a szentmisét követő sajtótájékoztatón beszélt Ternyák Csaba, hogy Magyarországon sorsdöntő kérdés a szegény, hátrányos helyzetben élő cigány lakosság helyzetének megoldása. Ebben komoly segítséget nyújthatnak a főegyházmegye területén lévő katolikus tanintézmények, ahova sok rászoruló, cigány származású fiatal is jár. Az érsek szólt arról is, hogy a cigányság alapvetően kötődik a katolikus hithez, az Egyházhoz. A családokba érkező gyerekek megkeresztelése fontos az egész közösség számára, a keresztelőre való felkészítés pedig tudatosítja az értékválasztást mindenkiben. Ternyák Csaba azonban kiemelte azt is, hogy nem elég a családokban a keresztelés, evangelizációra is szükség van. Székely János püspök beszélt a Boldog Ceferino Intézet munkájáról, majd a demográfiai mutatókról szólva kiemelte, mennyire fontos a romák integrációja, mely a velük való kiegyensúlyozott együttélést segíti. Az Egyháznak, a templomnak ebben komoly szerepe van – tette hozzá Székely püspök. – A templomban ministráló, felolvasó fiatalokat a szívükön keresztül lehet megnyerni, hogy ne érezzék magukat kirekesztettnek, sőt megtapasztalhassák, hogy a közösség tagjai, akikre mások számítanak. Dúl Géza, az MKPK cigánypasztorációs referense a sajtótájékoztatón egy egészséges társadalom felépítésnek reményéről szólt. Hangsúlyozta, hidakat kell építeni. A pasztoráció szeretettel gyógyítja a sebeket, megtanítja a másikban tisztelni Isten képmását. Mindez a hidak pillére lehet. Egy egészséges társadalomban el- és befogadják egymást az emberek, harmonikusan élhetnek együtt tanult és kevésbé képzett emberek, elfogadják a másik kultúráját is. Csemer Csaba, egy cigány származású ember, a sajtótájékoztatón saját hitének megtalálásáról beszélt, mely huszonéves fia halálához kapcsolódott. Felidézte, hogy fia egy nap elment dolgozni, lezuhant egy építkezésen, és szörnyethalt. Cigány szokások szerint virrasztottak, ő pedig perlekedett az Istennel, hogy miért vette el tőlük a fiút. Egyszer csak szólt a telefon, mert a tragédiáról az ismerős püspök is értesült. Csemer Csaba vele is vitába szállt, mondván: „Milyen Istened van neked?” A püspök válasza azonban szíven ütötte, megkönnyítette a tragédia feldolgozását: „Nem tudjuk, hogy mit miért tesz velünk az Isten, de ha az evangélium szerint élünk, mindenre választ kapunk, és egykor majd találkozhatsz a fiaddal is.” Csemer Csaba hozzátette, azóta eszerint próbál élni. A konferencia résztvevőit Dúl Géza köszöntötte. Elmondta, a kétnapos találkozó központi témája a közösség. Ehhez nélkülözhetetlen a megtérés, hiszen az a közösség helyreállítása – Istennel, de embertársainkkal is. Kiemelte, hogy a cigánypasztorációban különösen fontos a cigányság hagyományainak megismerése, közösségük felépítése. Székely János püspök az Eucharisztia és a közösség címmel tartott előadásában az Eucharisztiáról mint a Jézus Krisztustól kapott legnagyobb ajándékról beszélt. „Ez a katolikus hit legnagyobb kincse, csúcs és forrás, amelyben Jézus önmagát adva átölel minket. Közösségbe, communióba kerülünk vele. Áldozáskor másokkal együtt egy testet eszünk, ezáltal testvérekké válunk.” Székely János arról is beszélt, hogy Jézus korában milyen nagy volt az ellentét zsidó és nem zsidó között. Hozzátette, hasonló ma a cigány–nem cigány szembenállás. A templomban azonban mindenki testvérré válik, ott leomlanak a falak, gyógyul a társadalom, ezért is fontos a cigánypasztoráció. Székely püspök megemlítette, hogy a 2020-as eucharisztikus kongresszus egyik szentmiséjén Egyházunk azokat a kincseket, értékeket mutatja majd fel a világnak, melyeket a cigányok képviselnek benne. Koós Ede plébános, az egri szeminárium teológiatanára arról beszélt, hogy az emberek csoportosulása miként válhat közösséggé. Mint mondta, sokszor még egy családon belül is figyelmeztetni kell a másikat, hogy mennyi közös van bennük. Sokszor ott is szólni kell, hogy közös az anyánk, az apánk, a múltunk… Ugyanígy van ez egy plébániával, az Egyházzal, de a nemzetünkkel is. Ha a közöset megtaláljuk egymásban, jobban észrevesszük a másikat is, hiszen „közülünk való”. Ezt erősíti a templom is, ahol nem embercsoportként állunk sorba szentáldozáskor – cigányok és nem cigányok, hanem a plébániai közösség tagjaiként. Balogh Győző cigány származású, Rakacán szolgáló görögkatolikus lelkész A cigány közösség sajátosságai az evangelizációban címmel tartott előadásában kiemelte, hogy számukra a család a legerősebb megtartó erő, melyet a pasztorációban is figyelembe kell venni. Emlékeztetett arra is, hogy a cigány embert legtöbbször nem a racionalitás, hanem a szíve vezérli, valamint arra, hogy a hagyományok, a szokások rendkívül erősek a cigányság körében. Példaként említette, hogy talán még a nomád életforma nyomait hordozzák azok az emberek, gyerekek, akik nem tudnak hosszú időn át egy helyben ülni akár a templomban, akár az iskolapadban. A cigánypasztorációban ezeket a tényeket épp úgy figyelembe kell venni, mint a babonákban való hitet, hiszen sokan gondolják, hogy létezik átok vagy léteznek ártó szellemek. Ezek ellen például a keresztségben kapott őrangyal hangsúlyozásával lehet küzdeni. Mint azt a lelkipásztor mondta, egy ideje hivatalosan nincsenek vajdák, ám alá lehet húzni a kereszténység fontosságát azzal, hogy Jézus Krisztus a legfőbb vajda. Oroszné Obbágy Rita előadása előtt, aki a görögkatolikus kispapoknak bevezetett cigánypasztorációs gyakorlati képzésről számolt be, két fiatal – Cellár Adrienn és Lakatos Krisztián, a Jezsuita Roma Szakkollégium két hallgatója – arról beszélt, hogy a mélyszegénységben, a társadalom nem cigány tagjainak elzárkózó magatartása mennyi sebet ejtett rajtuk, s a szakkollégiumban mennyire megváltozott az életük, miként tudnak ma már felsőoktatási intézményben tanulni, nyitottan és büszkén bárkivel szóba állni. A konferencia előadásai után, a műhelymunka során a résztvevők megismerhettek közösségépítő módszereket, hallhattak az utcai evangelizációról, a plébániai közösségformálás lehetőségeiről, a civilek szerepéről és a közép- és felsőoktatásban tanuló roma és hátrányos helyzetű fiatalok mentorálásáról is.

In memoriam – Tóth Sándor Munkácsy díjas szobrász- és éremművész

Szeged Tóth Sándor szobrászmûvész 85 éves Képen: Fotó:Török János

Olyan emberről emlékezem, aki a keresztény magyar művészetet úgy szolgálta, hogy mindenkinek megmutathassa élete céljainak lelki, szellemi összefüggéseit.

Melyek ezek az eszmék?

Isten, család, haza.

Hogyan valósul meg ez a művészetében?

Munkásságának kimagasló részét alkotja az az öt templomkapu, amelyet Magyarországon készített a szegedi Tarján-városi Szent Gellért templom, a máriapócsi görög katolikus bazilika, az egri bazilika – fő- és Mária kapuja – valamint a miskolci Minorita templom számára.

A kapuk fennen hirdetik Isten dicsőségét, az „ajtókra való figyelmeztetés” fontosságát.

     Miskolc szülötteként fiatalsága a Minorita templomhoz és a köré épült iskolához kötötte. Amint lehetősége adódott, elkészítette a templom bejáratánál található Kelemen Didák ferences-rendi szerzetes, a Minorita templom, és az egykori hozzá tartozó iskola alapítójának bronz domborművét.

A művész 40. érettségi találkozójára készült emlékérmen is Kelemen Didák ábrázolás látható.

     Szobrászatában a klasszikus értékek érvényesültek. Ember ábrázolásában mindig a család állt a középpontban. Miskolcra szánt díszkútjának tervén a játszadozó gyermekeket saját gyermekeiről mintázta.  A díszkút makettja hosszú évek során egymást váltó polgármesterek mindegyikének asztalán megfordult, azonban anyagi fedezetet soha nem sikerült a megvalósításhoz találni.

     Hazaszeretetét életével bizonyította. Az ’56-os forradalomban a Képzőművészeti Főiskola diákvezéreként vett részt. A korszakot több alkotásán megörökítette.

Tóth Sándor szobrászművész 2019. április 28-án hunyt el, a szegedi klinikán. Jelképszerű, hogy irgalmasság vasárnapján, a Miskolcon tartott Kelemen Didák emléknapon halt meg. 

Emlékét őrzi az öt templomkapu, több száz köztéri alkotás, portré, szobor és kisplasztika. Hazai éremművészetünk egyik legjelesebb képviselője: ezernél több érmet alkotott.

(Dabasi Halász Zsigmondné írása. A Tóth Sándor szobrász- és éremművész műtermében készült fényképet készítette Török János – delmagyar.hu))

Koszorúzás a szétszóratás emléknapján

A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége miskolci csoportja 15 éve koszorúzással emlékezik meg az 1950. június 17-én éjjel történt eseményekről, amikor az ávósok a minorita rendházból nyolc szerzetest szállított el akkor ismeretlen helyre. P. Péchy Alán tartományfőnök, Maksó Gellért teológus növendék, Mézinger Ferenc és Polonkai Arnold novíciusok, fr. Grohmann János orgonista, fr. Nagy Sándor sekrestyés, fr. Krizsán Sándor és Szabó József diák lett a kitelepítés, a szétszóratás áldozata.

Idén június 18-án került sor a koszorúzásra, amelyen Kladiva Imre apát, jászapáti plébános mondott beszédet, és ugyanő mutatta be az ünnepség után a templomban a szentmisét. A rendház falán elhelyezett emléktábla előtt P. Artur Prenkiewicz házfőnök köszöntötte a vendégeket és a híveket, majd Kladiva atya beszélt a 69 éve történt eseményekről. A saját életéről, sorsáról is beszélt, hiszen 10 éves korában, 1952. június 27-én szüleivel, nagymamájával, testvérével együtt őket is elhurcolták az ávósok szülőfalujából, Besenyőtelekről. A Hortobágyra kerültek, először a helyi kultúrházban, a földre terített szalmán aludtak, majd a hírhedt Borsós-tanyára kerültek, ahol egy szobában, három emeletes ágyon szállásolták el őket. Ez a Borsós-tanya a miskolciak számára ismeretes hely, hiszen azokban az években Miskolcról több mint 600 embert telepítettek ki oda. Később tudta meg, hogy két pap is oda került száműzetésbe, az egyik Eperjesi Dénes atya, aki évtizedekkel később első plébánosa lett a frissen szentelt Kladiva atyának. 1953 tavaszán meghalt Sztálin, s utána határozott úgy a kormány, hogy megszüntetik ezeket a táborokat, így a Kladiva-család 1953. szeptember 27-én visszatérhetett Besenyőtelekre, de nem a saját házukba, és édesapjukat még a tsz-be sem vették fel. A megemlékezés után a KÉSZ helyi csoportja, a minorita plébánia képviselőtestülete és a Ferences Világiak Rendjének képviselői helyezték el koszorúikat az emléktáblán. A megemlékezésen közreműködött a templom Szent Ferenc-kórusa.

Nyárindítás Jézussal

Vakációkezdő koncerttel és lelki programmal várták a gyerekeket Miskolcon a 2020-as Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus jegyében. A rendezvényen 2400 meghívott közép-és kisiskolás gyermek vett részt, hogy egy rendhagyó alkalommal is megünnepeljék a tanév lezárását. Megtelt velük a miskolci Aréna. A ’Jézus a mi királyunk’ mottót elmélkedésekkel, énekekkel, versekkel hozták közelebb hozzájuk a délelőtt során.

A köszöntőt és programismertetőt követően Fábry Kornél atya beszámolt a közelgő, fiataloknak szóló Kongresszussal kapcsolatos eseményekről, személyes meghívást is nyújtva ezzel a jelenlévőknek. A délelőtt nagyobb részét Böjte Csaba testvér elmélkedései gazdagították, amelyeket a Role együttes, témához illeszkedő ősi Kájoni János dalok feldolgozásával kísért. A történelmi gyermek-Jézus köré fonódó gondolatok segítették a fiatalokat abban, hogy még inkább felfedezhessék és megszerethessék Őt a Szentírásban, a szegényekben, a szentségekben és a gyermekekben egyaránt. Böjte Csaba testvér kiemelte, hogy a mai felgyorsult világban, ahol a technika vívmányai foglyai vagyunk, elidegenedünk egymástól, magányos farkasként élünk. Szükség van közösségépítésre, valódi barátokra és párbeszédre. Nem szabad senkit kiközösíteni, mert az elveszett lelket is haza lehet terelni. Minél nagyobb egy közösség Jézus nevében, annál nagyobb az összetartó erő és a szeretet ereje. A programot Simorjay Emese színművésznő versei színesítették, a találkozó végén pedig az Egri Érseki Fiúkórus adott koncertet. Orosz Atanáz miskolci püspök zárógondolataival és áldásával zárult a lelkinap, aki a vakáció kapujában emlékeztette a diákokat, hogy a Szentlélek a szabadság Lelke, és ez a szabadság Isten akaratának követésével vezet a boldogsághoz. A rendezvény után Atanáz püspök meghívására Farkas Balázs, a NEK Titkárságának igazgatója és Fábry Kornél főtitkár tettek látogatást a Miskolci Egyházmegye székházában.

Lajos Gróf
Lajos Gróf látta (szombat 9:43)

Bemutatkoztak Miskolcon a szentelendő egri diakónusok

Buda Péter szemináriumi rektor mutatta be azt a szentmisét Miskolcon a Mindszenti-templomban június 13-án, amelynek végén bemutatkozott a város papságának és az érdeklődő híveknek három diakónus, akiket 22-én fog pappá szentelni Egerben Ternyák Csaba érsek.

Ezen a napon emlékeztünk meg a mi Urunk, Jézus Krisztusról, az örök főpapról, akinek a papok az utódai, részesei az áldozatnak, és akiket összeköt Krisztus örök papsága – mondotta szentbeszédében a rektor. Maksó Péter diósgyőri káplán, akit két éve szenteltek pappá, s így a szemináriumban éveken át társa volt a diakónusoknak, három kérdést tett fel nekik: hogyan jutottak arra az elhatározásra, hogy jelentkeznek a szemináriumba, elfogadják a meghívást az Isten és az emberek szolgálatára; milyen emlékeket őriznek a szemináriumi évekről; milyen félelmekkel és várakozásokkal néznek a hivatás, a papi pálya elé. Resch András érettségi után egyetemi tanulmányait az ELTE térképész szakán kezdte és végezte, igazi fordulatot életében a Neokatekumenális közösséghez való csatlakozása hozott. 25 évesen lépett be a szeminárium kapuján, majd két évet Dél-Afrikában, misszióban töltött, így nyolc év után jutott el a papszentelésig. Öccse, Resch Tamás hasonló pályát futott be, az ELTE tanítóképzőjében szerzett diplomát, de csak egy évig tanított. Ő is a Neokatekumenális közösségben eltöltött idő után döntött a papi hivatás mellett. Ugyancsak két évre szakította meg tanulmányait, Írországban, Olaszországban és Miskolcon járt misszióban. Soltész Ádám a megyében, Abaújszántón nevelkedett. Ahogy társai, ő sem a papi pályára készült, egyetemi tanulmányai mellett családalapításra gondolt. Végül mégis igent mondott az isteni meghívásra és most örömmel készül a papszentelésre. A szentmisén részt vett a Fráter György Katolikus Gimnázium tanulóinak egy nagyobb csoportja is.

Miskolci katolikus újságírók találkozója

A katolikus újságírók védőszentje Szalézi Szent Ferenc (ünnepe január 24-én van), de a Tömegtájékoztatás világnapján is lehet és kell is megemlékezni a munkatársak sajtóapostoli tevékenységéről. Idén május 26-án, húsvét 6. vasárnapján olvashattuk Ferenc pápa üzenetét, aki a világnap mottóját Szent Pál nyomán fogalmazta meg: „Tagjai vagyunk egymásnak (Ef 4,25) – A közösségi hálózatból az emberi közösségekbe”. Erre az ünnepre hívta meg a miskolci katolikus újságírókat találkozásra, beszélgetésre Juhász Ferenc kanonok, mindszenti plébános, aki maga is író, szerkesztő ember, sőt a Szent István Rádió alapító igazgatója. Úgy gondolom, kevés olyan vidéki város lehet az országban, ha van egyáltalán, ahol ilyen gazdag, változatos formában jelenik meg a katolikus sajtó. 1989-ben indult az Egri Főegyházmegye plébániáinak adományaiból az Új Misszió katolikus folyóirat. Talán nem mindenki tudja, hogy a Keresztény Élet című országos hetilap 1993 novemberében Miskolcon kezdte meg működését. Valamennyi keresztény hetilap közül ez az újság az egyetlen, amely a rendszerváltás után indult. Kormos Gyula apát úr 2000-ben alapította az Üzenet című havilapot, amely a Miskolci Esperesi Kerület lapja, a miskolci plébániák közös kiadványa. A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége miskolci csoportja 2005 óta jelenteti meg a Miskolci Keresztény Szemle című, negyedéves ökumenikus kulturális folyóiratot, amely A/5-ös formában, 96 oldalon számol be a város keresztény, kulturális eseményeiről. Külön is meg kell említeni, hogy valamennyi felsorolt lap azóta is megjelenik, ami azért érdekes, mert számos más településen is jelentek meg hasonló újságok, de egy-két éves működés után a többségük megszűnt. Ezek mellett szinte minden plébánia és katolikus iskola is ad ki rendszeres, vagy alkalmi kiadványokat, értesítőket, vasárnapi leveleket, búcsúi kiadványokat, és ma már honlapokat is szerkesztenek, tehát az interneten is elérhetők, olvashatók ezek a kiadványok. A baráti találkozón épp ez volt az egyik téma, hogy tudniillik mi lesz a sorsa a nyomtatott sajtónak, van-e, lesz-e igény ezekre, hiszen az emberek sajnos egyre kevesebbet olvasnak, sokan szívesebben tájékozódnak az elektronikus médiából. A példányszámok ugyan csökkennek, ahogy a világi lapok esetében is tapasztaljuk, mégis, a templomokban elfogynak a mi újságjaink is, sokan szívesen viszik haza, s tudjuk, többen is elolvassák. Megemlékeztünk a kezdeti időkről, hiszen a rendszerváltás után nagyon hamar megjelentek ezek a kiadványok és sajnos e lapok rendszeres, kedvelt szerzői közül már többen nem élnek. A már említett Kormos Gyula atyán kívül csak Zachár Géza, Erdődy Imre, Kartal Ernő és Koncz Lajos emlékét idézem fel az Egri Főegyházmegyés papok közül, de többek írásai is megjelentek, megjelennek más egyházmegyék papjai tollából. Külön szólni kell a Szent István Rádió (indulásakor Magyar Katolikus Rádió) miskolci csapatáról, ugyanis az egrin kívül csak városunkban van egy háromtagú szerkesztősége, s bár természetesen az egész egyházmegye területéről hallhatunk tudósításokat, riportokat, interjúkat, de így Miskolc kiemelt helyet kap a műsoridőben. A találkozó résztvevői megállapodtak abban, hogy rendszeressé teszik ezeket a megbeszéléseket, szakmai összejöveteleket.