Nagy érdeklődés mellett nyílt meg május 9-én a Miskolci Galériában Máger Ágnes festőművész kiállítása, mellyel férje, Végvári Lajos művészettörténész születésének centenáriuma előtt tiszteleg. Sokoldalú lokálpatrióta művész Máger Ágnes, mondta Kriza Ákos, Miskolc város polgármestere köszöntő beszédében. Hatalmas taps fogadta bejelentését, miszerint a kiállító Máger Ágnes festőművész idén kapja meg Miskolc város díszpolgári címét.
Mint azt a polgármester elmondta, bárki miskolcivá lehet és lesz, aki elkötelezett értékeinek gyarapítására. Miskolcinak nemcsak születni lehet, hanem azzá válni. – Ő közismert személyisége városunknak. Nemcsak a rá jellemző képi kultúrával gazdagít minket, hanem szellemi közösséget is teremtett városunkban. Alkotó és tehetséggondozó művésztelepéről számtalan fiatal indult útjára. Keze munkáját őrzi a Miskolci Nemzeti Színház számos előadása, de tervezett díszletet a Csodamalom Bábszínházba is. Alkotásaival hírét vitte városunknak, bármerre is járt a világban. Maradandó művei pedig itt élnek közöttünk a köztéri plasztikákban, templomok oltárképein. Máger Ágnes nem Miskolc szülötte, de életművének mégis ihlető forrása lett ez a város. Sokoldalú lokálpatrióta alkotóművészként írta be magát Miskolc város nagykönyvébe – fogalmazott a polgármester köszöntő beszédében. A tárlatot Szőcs Géza költő, politikus nyitotta meg. – A tárlatlátogatók inkább a narratív képeket kedvelik. Árpád és vezérei fogadják a meghódított föld népének hódolatát. A Madonna éppen szoptatja a kisdedet, vagy éppen menekülnek Egyiptomba. II. Lajos holttestét éppen megtalálják a Csele-patakban. Athénban a társaság éppen kocsikázik holdfénynél. Talán éppen ugyanez a társaság majálisozik a szabadban. Éppen dervisek táncolnak egy nagy cédrus körül. A proletár éppen fegyverbe szólítja társait, be a vörös hadseregbe! – Vannak még a tájképek, épületek, csendéletek, az enteriőrök és persze a portrék, jeles számban az önarcképek. Ezek mind remek műalkotások, koruk sajátos szellemében, és a maguk jellemző stiláris regiszterében. Na de mi van azzal a festővel, azzal a festménnyel, azzal a művészettel, amely nem elmesélni akar valamit, s még csak nem is pillanatfelvételt rögzíteni, bár nemes eszközökkel, egy virágcsokorról, vagy egy figyelemreméltó arcról. Aki nem történelmi tablót és nem hagyományos portékáját viszi a publikum elé, hanem saját fantáziáján átszűrt, valóságának izgalmas lenyomatait. Régi vita, hogy a külső megjelenés, vagy a belső tartalom-e a fontosabb. A csillogás, a plein air, a látvány, a színek jelentik-e a lényeget, vagy azt a rejtett mélységekből kell felhozni? A felszín felszínesség. A könnyűség és könnyedség felületesség. Legalábbis erős ennek a csábítása, és ily módon persze a kockázata. Erre célozgat Babits is Kosztolányival kapcsolatban, amire Kosztolányi – mit gondoljunk a mélység misztifikálásáról – visszalő: „Mit hoz fel néked a búvár, ha fölbukik a habból. Kezében szomorú sár, ezt hozza néked abból.” – Lebutítva, a legbanálisabb példáig, vajon mi az alma lényege? A piros színe, a megejtő gömbölydedsége, az illata, vagy a legbelseje, benne a vadmacskákkal, vagyis a magvacskákkal? Mit kell megragadnia a művésznek, meg a tudósnak, meg a filozófusnak? – Máger Ágnesről nem állítható, hogy a fent leírt témaválasztások és műfajok soha nem érintették meg. Még szimbolisztikus, sőt, allegorikus ihletésű alkotásai is vannak. De van munkáinak egy olyan rétege, készültek olyan, inkább látomásosnak mondható festményei, amelyekben a lét élményei érhetők tetten, az az érintés, az a ráismerés, amelyet szívünk szerint leginkább ontológiainak neveznénk. Ezért figyelt fel a művésznőre már igen fiatal korában Pilinszky János. Az a fajta valóságjegyzetelés, és az ehhez kapcsolódó autentikus egyéni világmagyarázattal való kísérletezés a nálunk viszonylag szokatlan törekvések és fogalmazásmódok magyarázzák talán, hogy Mágner Ágnes víziói, egész művészete mind a mai napig nem kapta meg azt a figyelmet, amelyet megérdemelne. Pedig olyan hang, olyan beszéd, és olyan esztétikai üzenetek ezek, amelyek fontos szólamot képeznek abban a kollektív alkotásban, amelyet korunk alkotott meg, mint összetett polifóniát, melyben tehát korunk embere határozza meg önmagát. Ezek azok a gondolatok, tisztelt hölgyeim és uraim, amelyeket fontosnak tartottam elmondani e kiállítás előtt, fejet hajtva a kiváló, értő, tudós elme, Végvári Lajos emléke előtt is. – A kiállítást tehát megnyitottuk. A köszöntésekre Máger Ágnes válaszolt. – Nehéz megszólalni, hiszen annyi kedves ember, jó barát van jelen. Amikor kicsik voltunk és valamit elmulasztottunk, akkor mit mondott édesanyánk? Hogy valami a zsebedben maradt, valamit elfelejtettél… És ez mi volt? Köszönöm szépen! Úgyhogy én is köszönöm szépen, azt hogy eljöttetek, hogy fontosnak tartottátok, hogy itt legyetek. Ezen túl nagyon szépen köszönöm ezt a szép kitüntetést, úgy gondolom, eddig is szívügyem volt a városért tenni, a közvetlen környezetemért tenni, azon túl, hogy van egy mesterségem, a képzőművészet. Ezután pedig szívbéli kötelességem is megtenni ezt a városért. Nagyon köszönöm! – Mindenki tudja, hogy 15 éve ment el Végvári Lajos közülünk, és amikor ezt a kiállítást megterveztem, miután centenárium van, úgy gondoltam, neki is jelen kell lenni. Kapott egy falat, ahogy feljövünk a lépcsőn, láthatjuk, egy nagyon szép gondolat van felírva, tessenek elolvasni. Ez egy örökérvényű gondolat a művészetre vonatkozólag. – Az ő szellemisége – ahogy a polgármester úr is mondta, polihisztor volt – itt van a városban, hiszen tanított az egyetemen is, de nem volt az országban olyan egyetem, ahova őt nem hívták meg. Debrecenben is tanított, Pécsen is adott elő. Nemcsak a művészettörténetben volt nagy – megírt vagy ötven könyvet, rengeteg cikket –, hanem például ő volt a diaporáma atyja, ő teremtette meg. Volt egy magas kitüntetése, az EsFIAP, ami egy európai hírű kitüntetés, tehát őt, mint fotópápát is számon tartották. – Nekem hiányzik az ő szellemisége, mert a vele való beszélgetések nagyon megtermékenyítőek voltak az én gondolataimra, az én munkásságomra is. Hál’Istennek a könyvei jelen vannak, a barátai közül még sokan élnek. Én pedig azt kérem, hogy gondoljanak rá jó szívvel, hiszen nagyon sokan ismerték. Látom az arcokon, sokan jelen vannak, akik ismerték. Én még egyszer köszönöm szépen hogy ilyen sokan eljöttek, és együtt örülhetünk ezen a szép napon. Ezt a kiállítást létrehozni elég nagy munka volt, örülök neki, és úgy gondolom, hogy megfeleltem a saját magam által előírtaknak. Nagyon sokszor voltak kételyeim a pályám során, hogy megfelelek-e a kornak, vagy nem. Elhaladt az idő sokféle irányban, a művészet is globalizálódott és európaivá vált, de ezt az európaiságot én macskakörömbe teszem. Én maradtam közép-európai, magyar festő. – Köszönöm szépen! * Végvári Lajos művészettörténész, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia Miskolci Területi Csoportjának tagja éppen száz éve született, és 2004-ben halt meg Miskolcon, ahova 1971-ben költözött. A Miskolci Képtárban, majd a Herman Ottó Múzeumban dolgozott művészettörténészként, és tevékeny részt vállalt a gyűjtemény kialakításában, bővítésében. Tanácsadója volt a neves miskolci műgyűjtőnek, Petró Sándornak. Előadásokat tartott az ország számos egyetemén. Több mint negyven könyve jelent meg, emellett tanulmányokat, katalógus-bevezetőket, kritikákat is írt. A Miskolci Bölcsész Egyesület egyik alapító tagja volt, ahol 1997-ben díszdoktorrá avatták. 1993-ban Miskolc Pro Urbe-díját kapta meg, 1999-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjével tüntették ki, 2001-ben pedig Miskolc díszpolgára lett. Felesége Máger Ágnes festőművész. (g)